Enikő nővér óvatosan haladt az ágytállal a félhomályos folyosón, kerülgetve a víztócsákat, amik a mennyezeti beázásoktól egyre csak növekedtek a 30 éves mozaiklapon.

- Legalább könnyebb lesz felmosnia Katikának, nem kell vödröznie - gondolta keserűen.

A kórház amúgy is egy lepusztult épület volt, ezt a részleget pedig pláne elhanyagolták. Hiszen a kómában fekvőknek nem mindegy, hogy hol fekszenek? A részleghez érve megcsapta az a jellegzetes bűz, amit már 10 éve nem tudott megszokni, akárhogyan is próbálta. Szellőztetni nem lehet, mert az ablakok nem nyílnak. Kiesnek a keretből, ha megpróbálja... Szerencsére ha kicsit feltámad a szél, a réseken keresztül kiviszi a szag egy részét, sajnos persze a meleggel együtt.

Az ajtóból még visszafordult, végignézett ezeken a szerencsétleneken. Sokuk már hosszú-hosszú ideje alussza mély álmát, a szeretteik pedig egyre kopó reménnyel várják a csodát. Sóhajtott egyet. Mintha ezt meghallotta volna, egy négyzetméternyi vakolat vált le a mennyezetről, és esett rá egyenesen az egyik betegre.

Rémülten rohant át a porfelhőn, és dobálta félre a vakolatdarabokat a betegéről. Semmit sem látott, ám hirtelen megérezte, ahogy a férfi megmozdul alatta. Most már azért felsikoltott.

Hívására megjelentek páran segiteni neki, és a törmelék alól kiszabaditott férfit tényleg ébren találták. Szemei értelmet sugároztak, bár kiszáradt, évek óta nem használt torkából a hörgésen kivül nem sikerült mást kipréselnie. Az egyik nővér megelégelte a porfelhőt, és ablakot nyitott. Miután kibányászták a rázuhant ablakszárny alól, vele együtt vitték át a gyengélkedőbe. A szobák hűen tükrözték a cseberből-vederbe állapotot, bár itt legalább viszonylagos tisztaság volt, a lepergő vakolatot az évenkénti tisztasági meszelés rétege még a helyén tartotta.

A frissen felébredt kómás beteg körül sürgölődtek a doktorok, akiknek hirtelen fontossá vált az eddig méltatlanul kezelt férfi.

- Polgár Ede. Ez az Ön neve? - kérdezte egy szakállas doktor, a kórlapot nézegetve.

Az ágyon fekvő beteg erőtlenül bólintott.

- Nagyszerű, ezek szerint emlékszik. Mit... - váratlanul megcsörrent a mobilja, zsebéből előkapva felvette.

- Ne most, drágám, rendkivül fontos dolgom van! Persze, vedd csak meg nyugodtan.

Az érintőképernyőt nyomogatva elnémitotta a telefont. Ede kimeredt szemekkel nézte.

- Ez csak egy mobiltelefon. Rengeteg újdonság vár magára! Huszonhárom év kóma után tért magához! - lelkendezett az orvos.

Ede nyelt egy nagyot, majd elájult.

- Khmm... kedves kolléga, talán meg kellene várni a tényközlésekkel a pszichiátert.

Az orvosok még vizsgálgatták egy ideig a beájult csodabeteget, majd távoztak értekezletet ülni, sajtótájékoztatót tartani.

Hamarosan megérkezett a pszichiáter, aki már ismét ébren találta Edét.

- Üdvözlöm, a kórház pszichiátere vagyok, Dr. Frank Eszter.

- Üd...üdvözlöm, doktornő. - a hangja még rekedtes volt, de egyre jobban és tisztábban érthető. - Hol vagyok?

- Budapesten, a Honvéd Kórházban. Tudja milyen évet írunk?

- Az egyik doki szerint 23 évig voltam kómában...

A doktornő bólintott.

- 2011 van most. Rengeteg dolgot kell bepótolnia, sok újdonság vár magára. Most pihenjen.

Ede engedelmesen behunyta a szemét, ám mielőtt a másik behúzta volna maga mögött az ajtót, utánakiáltott:

- Még mindig kommunizmus van?

Dr. Frank visszaült az ágya szélére, és megfogta a kezét.

- Ezek szerint emlékszik, mi történt.

A férfi bólintott.

- Maga öngyilkos akart lenni, tiltakozásul a kommunista rendszer ellen.

Ismét bólintás.

- Emiatt került kómába. Azonban a kommunizmus megbukott, a Szovjetúnió szétbomlott, a határaink megnyiltak. Csatlakoztunk az Európa Únióhoz, számos szabad választásunk volt azóta. Demokratizmus Demokrácia van nálunk is, Ede.

A férfi mosolygott.

- Bekapcsolom magának a televiziót. Rengeteg csatorna közül válogathat, tessék a távirányitó.

A falon lévő lapostévé életre kelt, amit Ede eddig egy túl magasra elhelyezett tükörnek gondolt. A távirányitót kezdetben nehezen tudta kezelni, Enikő segitett neki. Egész éjszaka tévézett, a szoba ajtaja alatt folyamatosan villództak a fények.

Másnap a tolószékben ülve körbevitték a kórházban, szívott egy kis friss levegőt. Ám legjobban még mindig a tévé érdekelte, szívta magába az információkat.

Csodás gyógyulása hamar hír lett, újságírók rohamozták meg a kórházat. Az igazgatónak sikerült lecsillapitani őket, egy délutáni sajtótájékoztató igéretével, ahol Ede is megjelenik, és válaszol a kérdésekre.

Délutánra elkészült a pulpitus, kisminkelve, bemikrofonozva, büszkén feszitve ott állt az egész orvosi kar, mintha az ő érdemük lenne a csodás felébredés. A teremben fényképezővel, kamerával, diktafonnal felszerelt embertömeg zsongott, mindenki a betegre várt. 

Enikő még megnézte magát utoljára a tükörben, igazitott egyet a haján, és elindult a betegért. Benyitott az ajtón, ám a látványtól földbe gyökerezett a lába. Éles sikolyát a sajtótájékoztatón is hallották, és az éleseszűbb riporterek az orvosokat is megelőzve rontottak a szobába.

Ahol éppen a biztonsági őr és Enikő próbálta leszedni a fűtéscsőről az élettelenül himbálózó testet. A szemfüles fotós a holttest mellett lefotózta a búcsúlevelet is, amelyen nagybetűkkel ennyi állt:

MÉG MINDIG KOMMUNIZMUS VAN!

Háttérben szólt a tévé, a miniszterelnök éppen a legújabb törvényeket ismertette. Momentán senkit sem érdekelt...

Enikő nővér óvatosan haladt az ágytállal a félhomályos folyosón, kerülgetve a víztócsákat, amik a mennyezeti beázásoktól egyre csak növekedtek a 30 éves mozaiklapon.

Sorban haladt a rábízott betegekkel, némán végezve dolgát. Kihez szóljon? Itt mindenki kómában fekszik...

Ám az utolsó betegnek szeliden megsimogatta az arcát.

- Remélem mire ismét felébredsz, tényleg demokrácia lesz. Aludj jól, Ede. Csak ha lehet, ne tartson ismét 23 évig...